Bemutatkozás:

 

Nyárasdi Marianna vagyok,/de inkább csak Jana/ 12 éves koromban kezdtem el lovagolni, a szüleim néhány alkalom után azt mondták, hogy most már ismernek, old meg magadnak. Onnantól kezdve kijártam a lovardába, délutánonként iskola után,és néztem,ahogy a többiek lovagoltak, ha kellett segítettem. Ez alatt az idő alatt kielemeztem, kinek hogyan megy a lova, és miért, nagyon hasznos volt. Néha megengedték, hogy felüljek egy lóra sétálni, vagy épp futószáraztak, de volt, hogy kaptam egy lovat, hogy levihetem a pályára. Akkor minden látottat kipróbálhattam, és tanárom  a ló volt. Utólag visszagondolva ez így volt jó. Később a környék összes lótartójánál megfordultam lovaglásra , segítségért cserébe. Nagyon sok lóval volt dolgom, és nagyon sokat tanultam tőlük. Díjlovagló sport lebegett a szemem előtt akkoriban, és utáltam, hogy egyre divatosabb a western, meg a kis lovak. Szerintem egy ló, legyen „ló méretű”.

Minden vágyam az volt, hogy nyereg és kantár nélkül lovagolhassak. Ez lehetetlennek tűnt, hiszen azt mondták, úgy nem lehet, kell a zabla. Azt is megkaptam, hogy egy lóban sosem szabad megbízni. Ez a mondat azóta is cseng a fülemben, mert nem tudtam elhinni.

Általános iskola után Lótenyésztő szakra jelentkeztem, a világvégére, Nógrád megyébe J kollégista lettem 3 évig. Hétvégi itthon tartózkodásaim alatt megismerkedtem egy fiákeressel Budapesten, sokat segítettem neki, hajthattam is a városban, kijártam hozzá reggelente a lovakat befogni.

Az ő szomszédságában ismertem meg első lovamat Haroldlot. Ott kezdtem lovagolni, lovagoltatni. Harold nem volt kedves, sunyított,harapott, rúgott, de pont ez tetszett meg. Szép lassan összeszoktunk, és rengeteg kalandunk volt együtt. Minden más állatot, és kisebb vagy nagyobb, vagy más színű lovat utált.

Felvettük mi is a vándorlást, hol itt, hol ott laktunk, hol együtt, hol külön. Volt egy kis kancacsikóm Kalinka, akit lábsérülése miatt a Noé állatotthon gondjaira kellett ,hogy bízzam.

Megismerkedtem a western lovaglással, és nagyon megszerettem, western és tereplovas lettem, de a díjlovaglást és idomítást nem tudtam elfelejteni. Mikor egy jó lovardában voltunk,ahol minden feltétel megvolt, sokat idomítottam , szinte elfelejtettem tereplovas lenni.

2011-ben megalakult a Fiatal szabadidomítók közössége, a kis csapat akik nem is ismerték egymást, bevállalt egy közös találkozót lovakkal, Ráckevén. Onnantól kezdve nem volt megállás, közös bemutatók, nyílt napok, csapatépítő találkozások!

Mestereim főként a lovak, és a nyitottságom,hogy minden érdekel! A klasszikus lókiképzésben Dr. Gőblyös Istvántól tanultam nagyon sok, a vaquero hagyományokat pedig Jeff Sanderstől sajátíthattam el.

Mára tudom, hogy nincs angol és western stílus, egyszerűen jó és rossz lovaglás van, a különbség csak a cél, és az eszközök, amiket használnak.

Harold mellé gyarapodtam egy kis, nagyon kicsi pónival, Lucával. Megváltoztatta Haroldot, azóta más kis pónikat is szeret, sőt toleránsabb mindenféle kisállattal. 

Nagyon sokat költözködtünk, sok helyen megfordultunk, sok mindent láttunk, tanultunk. Lassan kerek az összkép, ismerem az utam, és a soha véget nem érő tanulás és kalandok elé nézve tudom, hogy minden megérte, és Harold habár nem fiatal, még sok mindenben lesz együtt részünk.